Én emlékszem

Arold Péter

Olajos padló, olajkályha, de megvan még előtte a szenes kályha nyújtotta meleg érzete. Iskola. 1969.

Cserépkályha a szobában, amiből az elején egy volt. Meg egy konyha. Aztán jött még egy szoba kis szoba és egy kis fürdőszoba, cserépkályha a helyiségek között.

Nagyapám, mikor az olaj olcsó volt beszereltetett egy olajégős berendezést a cserépkályhába. Aztán 74 után, mikor elment, lebontottuk, de cserépkályha újra lett építve. A szenes hozta a szenet, apám arra figyelt le ne húzzon 2-3 kosárral, ott állt és minden kosárnál ledobott egy széndarabot a földre, a végén összeszámolta.

Persze így is kevesebb került le a platóról a sufniba. Aztán jött a gáz. Olcsó volt, tiszta volt, és kényelmes. Konvektorok amik ugye az utcát is fűtötték, de jó volt.

Vidéken okosak voltak az emberek, szerencsére, nekünk is megvolt/van a saját eszünk, nem dobtuk ki, nem bontottuk le, sőt, szinte mindig volt fa a sufniban, vagy a garázsba, mint most is. Nem dobtuk ki a sparheltot, az NDK gyártmányú hordozható cserépkályhát. Hogy miért?

Mer valahogy sejtettük. Nem tart minden örökké.

Címlapfotó: A Nagykörút és Rákóczi út sarkán lévő házba szállítják a tüzelőt (Fotó: MTI/Fényes Tamás, 1968)