A letargia fogságában

Megosztom

Bruck András

Hogyan lehetséges ez? – kérdezi tőlem néhány percnyi beszélgetés végén jó húsz éve nem látott ismerősöm. Arra utal, hogy négy évtized szovjet elnyomás ellenére Magyarország sorsa kezd ismét összefonódni egy olyan dicstelen múltú és még annál is dicstelenebb jelenű országgal, mint amilyen Oroszország. Azt reméltem, soha többé nem hallok róluk – mondja. – Az autokráciák titkos szövetsége ez – felelem, mire ő: – Titkos? Az egész ország szeme előtt folyik. Egyikünk se mondja ki annak a nevét, akiről végsősoron beszélünk, de abban maradunk, hogy az árulások mögött mindig ott bűzlik valami sötét titok, többnyire pénz.

Orosz modell. Szadizmus. Mi másnak nevezhető az, hogy a hűvösre fordult időben 12 ezer dolláros Loro Piana kabátot viselő Vlagyimir Putyin megfagyásra ítélte idén télen az általa is testvérnépnek nevezett ukránokat? A hadserege papírtigrisnek bizonyult, ezért most bosszút áll, igyekszik mindent elpusztítani, ami fényt és meleget ad. Százezrek élete múlik azon, hogy a megrongált erőművek gyorsabban megjavíthatók-e, mint ahogy az orosz rakéták és drónok repülnek. A tömeggyilkosság egy másik formája. Magyarország többsége mégis oroszpárti, a facebook tele van az ukránok kiirtására buzdító kommenttel. Honnan jön ez feneketlen gyűlölet? Na, vajon honnan?

Ez a vérző ukrajnai front most a mi lelki, szellemi hátországunk, hozzá való viszonyunk szinte mindent elmond rólunk és az országról, ahol élünk. Épp egy magyarnak oroszpártivá válni a miniszterelnök hatására túl van az ésszel felfoghatón. Primitív szuggerálás az egész, mégis milyen hatásos. Miközben az orosz elnök és az orosz nép „sérelmeiben” a hívek megnyugtató igazolást találnak a háborús agresszióra, saját iskolás gyerekeik és az ő tanáraik problémáit vehemensen tagadják. Könnyedén átsiklanak az orosz hadsereg brutalitása, pontosan dokumentált háborús bűntettei felett, viszont azokat, akik utcára mennek a hazai oktatás folyamatos színvonalesése miatt, felforgatónak tartják, úgy beszélnek, írnak róluk, ahogy tömeggyilkosokról szokás. Ez a Putyin-imádat, azt hiszem, számunkra írás a falon, elszakadásunk a szabad és racionális világtól száradó betonként kezd rögzülni körénk.

Benne élünk, terjesztői vagyunk ennek az autokráciának nevezett visszataszító kórnak. Magyarország szinte valamennyi „barátja” ezzel fertőzött. A Fidesz-pikniken, Kötcsén, szeptemberben Orbán Viktor a másik kedvencét, Kínát említette mint számunkra követendő példát. Ugyan miért nem Finnország vagy Norvégia gazdasági és társadalmi modellje tetszik neki, miért egy másfél milliárd lakosú, a mienktől gyökeresen eltérő kultúrájú országé? És miféle országé!

Egy kép többet mond ezer szónál – ez a közismert, ráadásul kínai eredetű mondás most valósággal életre kel a csatolt fotón: Kína korábbi vezetőjét, Hu Csin-taót eltávolítják a Kínai Kommunista Párt október végi kongresszusáról, miközben a jelenlegi elnök, Hszi Csin-ping (a fotó jobb szélén) és a mintegy kétezer küldött merev arccal ül. Na, ez Kína lényege, nem a nagy sebességű vonat, amire Orbán amúgy is magasról tesz, az ő látóhatára maximum a felcsúti vicinálisig terjed. Úgyhogy Kína gazdaságából is marad nekünk a Fudan, a hatvanon felülieknek bűnösen beadott Sinopharm és 16 ezer, ócskavasnak való lélegeztetőgép 300 milliárdért.

Oroszországnak viszont még szuperexpressze sincs, csak hosszú-hosszú asztala, az egyik végén Putyinnal, a másikon, mondjuk a Moszkvába rendelt Orbánnal, és átlagban 68-70 évesen meghaló férfilakossága. Ez éppen tíz évvel kevesebb, mint a liberális, nyugati demokráciák hasonló adata. Persze mi is csúszunk lefelé, egyre több mindenben vagyunk a nemzetközi rangsorok hátsó, 70-100., vagy még rosszabb helyén: versenyképesség, bírói függetlenség, korrupció, kormányzás minősége… Ezek nem fölösleges számok, ezek az életünk minőségének, gyerekeink külföldre menekülésének, halálunk közelségének, valószínűségének a mutatói. Hihető, hogy az oroszpárti magyarok és általában a kormánypártiak, mindebből semmit nem látnak? Nem hihető, de diktatúrákban az összeomló fogalmak elbutítják és maguk alá temetik az embereket.

A hívek nyilván arról a rövid, csupán öt pontból álló új törvénytervezetről sem hallottak, amely a magyar állam teljes kivonulását jelentené a szociális ellátásából. Ez vajon miképp lehetséges? Orbán Viktor egyszer sem említette, hogy még az eddiginél is több embert szándékozik a sírgödör szélére lökni? A Kossuth rádióban sem dicsekedett el vele? Egy diáklány néhány obszcén mondata egy órán belül eljutott minden kormánypárti fülébe, és vérben forgott tőle a szemük, de arról, hogy a magyar állam lényegét tekintve egy eutanáziaprogramot hirdetett meg, fogalmuk sincs? Na, pontosan ilyen, így viselkedik az állampolgáraival permanens hadiállapotban lévő autokrata állam, amelytől szinte lehetetlen megszabadulni. Ráadásul ez minden egyes hónappal egyre nehezebb lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük