Megtépázta a történelem ezt az ünnepet. Volt, hogy beírták a vallási ünnepek sorába, volt, hogy kiradírozták onnan. Volt, hogy kegyet gyakorolt vele az uralkodó, volt, hogy betiltotta. És miután a diktatúra saját szolgálatába állította a napot, idő kellett ahhoz, hogy augusztus 20. visszataláljon oda, ahova való, a Szent István-i hagyományhoz. Azóta ezt a hagyományt cincálja a politika: hol annak keresztényi, hol európai elkötelezettségén van a hangsúly, hol a keménykezű uralkodót láttatják, hol a nyitott szellemű vezetőt.
Számomra a Szent István-i örökség legfontosabb eleme, hogy a valódi kérdésekre, amelyek meghatározzák ennek az országnak a viszonyát önmagához, a helyünket Európában és a világban, nem adható máshogy érvényes válasz, csakis erkölcsi alapon. Ez pedig itt és most azt jelenti, hogy a „mi” és „ők” szembeállítása helyett a „jó” és a „rossz” megkülönböztetése kell legyen az állam feladata. Olyan politika, ami azon alapszik, hogy minden embert elidegeníthetetlen méltóság illet meg, és rajtunk múlik, hogy meddig lehet még emberhez méltó életet élni ezen a bolygón, ebben az országban és ebben a városban.
Szent István azzal tette a legtöbbet a magyarság megmaradásáért, hogy Európához kötötte a sorsát. Ma is úgy kell őrizni, sőt mostanság már meg is védeni európaiságunkat, ahogyan az a Szent István-i tanításból fakad. Önbecsüléssel. István nem lett hűbérese a császárnak, nem lett vazallusa a pápának sem. Úgy őrizte meg az ország szuverenitását, hogy közben bekapcsolta Európa gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Sem orosz hűbér, sem kínai vazallus, hanem Európa értékközösségének tagjaként képviselni az önbecsülésünket – így lehet, és így érdemes ma is. Nem Magyarország vagy Európa, csakis Európa és Magyarország. Olyan ország, ahol az öntudatos európai értékválasztással együtt jár a nemzet együvé tartozásának szolgálata.
István arra intette fiát, Imrét, hogy a királynak – ma már inkább: a vezetőnek – mindig türelemmel és irgalommal kell ítélkeznie. Emberségnek mondanánk ma ezt talán, és szolidaritásnak. Az az erkölcsi parancs fakad ebből, hogy az államnak nem a kiváltságok szaporítása, hanem a közjó szolgálata a feladata. Egyértelműen következik ebből annak a gyakorlatnak az elutasítása, amikor a hatalomból pénz, a pénzből pedig még több hatalom származik.
A Szent István-i örökség magától értetődő része a változtatásra való képesség és bátorság: nem engedhetjük meg magunknak, hogy a rutinjaink, a dogmáink életünk vakfoltjaivá váljanak. Hogy ha a megszokásaink és a jövő szempontjai szembe kerülnek egymással, mindig a jövőt érdemes választani, ez az erkölcsi kötelességünk az utánunk jövő generációkkal szemben.
Amikor a Szent István által alapított állam ma híján van európaiságnak, híján szolidaritásnak, amikor az erkölcsi megfontolások helyett a megosztásra és a valósághajlításra építi politikáját, akkor a helyi közösségeknek, az önkormányzatoknak kell helyt állniuk, példát mutatniuk.
Mi Budapesten a történelmi hagyományainkat a jövő szolgálatába állítjuk, ahogyan erről a megszépült Lánchíd is mesél. Ragaszkodunk a saját erkölcsi normáinkhoz, ragaszkodunk ahhoz, hogy ennek a városnak nagyszerűségét a sokszínűsége adja. Ragaszkodunk ahhoz a hitünkhöz, hogy nekünk, akik hiszünk a demokráciában, az emberségben és a szolidaritásban, nekünk van egy jobb történetünk. És Budapesten ennek a történetnek a jegyében rendezzük be az életünket.
A városok egykoron fallal vették körül magukat, hogy megvédjék értékeiket és elveiket. Ma inkább ezeket az értékeket, a budapestiség értékeit: a szabadságot, a sokszínűséget, a szolidaritást, a jövő iránti elkötelezettséget úgy őrizzük meg, ha lebontjuk a falakat, amelyek elválasztanak. És inkább hidakat építünk – vagy újítunk fel – helyettük. Hidakat építünk ember és ember között. Ez a dolga a nemzet 150 éves fővárosának, ünnepnapon és hétköznap egyaránt.
- Elkelt!
- Szinte már csak ázsiai futár van a Woltnál
- Szánalmas kommunikáció, már csak a „hajrára” telik
- Még sem az lesz, mint amit ígértek
- Illetékes elvtárs 2.
