Mese

Megosztom

Zalán György

Nagyon régen nem írtam mesét. Illetve régen se írtam a szó szoros értelmében, amikor a nemsoká ötvenéves fiam még gyerek volt – és a húga még gyerekebb -, apámék telkén az emeleten esténként lámpaoltás után én tartottam szóval őket, és mivel kívülről egy mesét se tudtam, többek között a Hófehérkét meséltem hol Hózöldikével, hol hósárgácskával, hol meg Hóbarnikával, ami éppen akkor jutott az eszembe, a történetek meg a napi események köré szövődtek.

Két eset van, vagy a gyerekek voltak már annyira érettek, hogy önvédelemből dicsértek a meséket, vagy tényleg tetszett nekik, sose fogom megtudni, már nem érdemes kifaggatni őket, tisztelettudó gyerekek, nem akarnák megbántani demenciával küszködő apjukat.

Lényeg a lényeg, most mégis egy mese megírására adom a fejem, nagy bátorság, akik ezt olvassák, már nem függenek tőlem, lehet, hogy igazi kritikák kapok rá, viszont én meg nyíltan lehetek zabos ilyenkor, mert én se függök a kritikusoktól.

Szóval:

*

Mese a gazdag gyerekről és a szegény gyerekek hóemberéről.

A gazdag gyerek nemigen mozdult ki a nagy, szép, hivalkodó házuk magas kerítéssel körülvett udvaráról.

Szülei lenézték a szegényeket, a gazdag gyerek is észrevette rajtuk a fintorgást, ha egy cselédnek vagy a lovásznak vetettek néhány szót – persze csak a legszükségesebbeket, az utasítások vagy a számonkérések tőmondatokkal is működnek, a cizelláltságot nem szabad ezekre pazarolni -, okos gyerek hamar pozícionálta magát a gyerekek között, miért is kéne neki a többiekkel karikát hajtani vagy sárkányt eregetni, neki szép, csillogó, drága játékai voltak, lakkozott vár ólomkatonákkal, faragott kishintó élethű paripákkal és a hintó hátulján a lakájok, a fakardján csillogó festék és a markolatán bojt, nagyot pukkanó dugóspuska, soroljam?

Magányosan játszott, egyedül kardozni unalmas, órákig hasalt a drága szőnyegen és tologatta a csillogó, ólomkatonákat, és sose tudta meg, hogy a fantázia színei szebben csillognak, mint a lakk.

És a kiabálás, kacagás, a futkározás – az önfeledt játék – hangjai a kerítésen kívülről…

Jött a tél, kint ment a hógolyózás a gazdag gyerek irigy pillantásaitól kísérve, pedig a kerítés résén az egészet nem is láthatta, egy néhányméteres szakaszt csak, de a játék ricsaja áthallatszott onnan is, ahová a tekintet nem ért el.

Aztán kezdett csitulni a hangzavar, néhány kiáltás csak, az erőlködés hangja, várjatok, hozok szenet a szemének, én meg répát az orrának, itt van egy lyukas lábos, amit a drótos se javít már, aztán az öröm hangja, kacagás, nézzétek, nagyobb mint én – és szebb is, ezt egy másig gyerek mondhatta -, szóval a gazdag és finnyássá nevelt gyereknek fingja se volt arról, hogy mi lehet odakinn.

Vacsora után kikéretőzött, nem szokott, csodálkoztak is a gazdag szülei, de megengedték, mindent megengedtek neki, miért pont ezt ne, Julis, öltöztesse fel rendesen a fiatalurat, ha megfázik, hát magának felisút-leisút, a gazdag gyerek kiment a kapu elé és meglátta a hóembert.

A holdfény ezüstjében csillogó három gombóc a kezében seprűvel, a fején a piros fazékkal… Ilyen lenyűgözőt még nem látott. Odaszaladt, szinte áhítattal nézte a szénszemeket és a répaorrt, még kabátgombnak is jutott a széndarabokból, hatalmas volt, kövér, meg se kottyant neki az estére felerősödő hideg szél.

– Hát ezzel játszottak ezek a szakadtnadrágúak! – gondolta. – Emiatt kacagtak annyit, emiatt érezták olyan jól magukat, pedig nekik nem futja még faragott hintóra se!

Bement, és szólt a lovásznak, hogy a hóembert – mivel az ő kerítésük előtt készült, tehát az övék – vigyék be az ő szobájába, a szőnyeg kellős közepére.

Nem, a lovász nem volt hülye, de már számtalanszor lebaszták, ha nem ugrott a család bármelyik tagjának első szavára, most megörült, hogy úgy szívtathatja meg a gazdáit, hogy ne ő legyen a felelős, felugrasztotta hát a legényeket, és vagy négyen ráemelték egy taligára és bevarázsolták a szobába a hóembert, persze ügyeltek arra, hogy csak magukban röhögjenek, nem akarták elrontani a másnap reggeli meglepetést.

Mert este ugye a gazdag gyerek még körbeörülte néhányszor a hóembert, de egyedül ez is unalmas, lefeküdt hát aludni.

Aztán, ha egyébként okos gyerek volt akkor felnőttként már tudhatta, hogy ami kint a hidegben, a szegény gyerekekkel körülvéve működik, az elromlik, ha gőg, az agresszivitás, az önzés és intolerancia lengi körbe.

*

Valljuk be, ez egy idióta mese volt, de nem tehetek róla, most elmondom, miről is jutott eszembe.

Az Index cikke szerint ezt mondta egy riportban Nagy Feró, a Nemzet Kossuth-díjas Csótánya:

„…- Most kettős világ van Magyarországon a kultúra szempontjából: a mostani kultúrpolitika nem tud korlátlanul uralkodni a kultúrán, a Fidesz ott még nem vette át teljes egészében a hatalmat.”

Én emlékszem még a csasztuskákra, a mozgalmi dalokra, a nagyokat ábrázoló festményekre, és majdnem biztos vagyok abban, hogy az alkotók képesek lettek volna hóembert is építeni, nem rögtön a fülledt melegben tocsogó drága szőnyeggel merült ki a tehetségük. Szervilis kultúra? Na ne…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük