Van az a politikai pillanat, amikor már nem a szavak a legerősebbek, hanem a mozdulatok. Vagy éppen a hiányuk. Egy elmaradó közös fotó. Egy furcsa beállítás. Egy kézfogás, amely megtörténik ugyan, de mintha mindenki azon dolgozna, hogy ne maradjon belőle emlékkép. Sulyok Tamás köztársasági elnök körül most pontosan ilyen helyzet alakult ki.
A május 13-i Facebook-bejegyzése önmagában akár rendben is lenne. Az államfő azt írta: „Az eddigi legnagyobb kiterjedésű, egészen Ungvárig érő orosz dróntámadás érte Kárpátalját.” Ez pontos megfogalmazás, egyértelmű állásfoglalás, benne van a támadás jellege és az elkövető is. Csakhogy Sulyok esetében ennek a mondatnak előtörténete van. Korábban, a Munkácsot ért támadás után egyszer már megjelent nála az „orosz” szó, majd később kikerült a bejegyzésből. A Sándor-palota akkor azzal indokolta a módosítást, hogy még nem kaptak részletes tájékoztatást. Most viszont az „orosz” jelző már ott maradt. A kérdés nem az, hogy most miért írta le. Hanem az, hogy korábban miért kellett kihúzni.
Ez a történet azért fontos, mert Sulyok Tamás államfői szerepe ma már nem egyszerűen alkotmányjogi kérdés. Formálisan persze köztársasági elnök. Az Alaptörvény alapján hivatalban van, jogkörei megvannak, aláír, kinevez, képvisel. De a köztársasági elnöki tisztség nem pusztán pecsét és protokoll. Annak erkölcsi, politikai és társadalmi tekintélye is van. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen.
És éppen ez a tekintély látszik most megroppanni.
A miniszterek kinevezésénél látványos jelenetek zajlottak. A sajtóbeszámolók szerint a frissen kinevezett miniszterek átvették a kinevezési okmányokat Sulyok Tamástól, kezet is ráztak vele, majd úgy álltak be a fotókhoz Magyar Péter miniszterelnökkel, hogy az államfő ne legyen a képeken. A Telex és a 444 is arról írt, hogy az MTI hivatalos fotói olyan szögből készültek, amelyeken Sulyok gyakorlatilag eltűnt a képből. A Duna Médiaszolgáltató később belső vizsgálatot is indított a fotók kiadása miatt.
Ez nem apró protokolláris kellemetlenség. Ez üzenet. Nem jogi aktus, nem leváltás, nem határozat, de politikai gesztus. Azt jelzi, hogy az új kormányoldal nem tekinti Sulyokot saját közjogi partnerének olyan értelemben, ahogy egy államfőt normális helyzetben kezelni szokás. A kézfogás megtörtént, mert a hivatal rendje ezt kívánta. A közös kép viszont már nem. Ez a különbség sokat mond.
Sulyok Tamás mégis maradni akar. A Sándor-palota korábban Magyar Péter lemondásra felszólító nyilatkozataira azzal válaszolt, hogy a köztársasági elnök jogállását és hivatalviselésének feltételeit az Alaptörvény szabályozza. Ez jogilag korrekt válasz, politikailag viszont kevés. Mert itt már nemcsak az a kérdés, hogy jog szerint maradhat-e. Hanem az is, hogy közjogi tekintély szempontjából van-e még súlya a hivatalban maradásának.
A közvélemény sem közömbös. A 21 Kutatóközpont májusi felméréséről szóló beszámoló szerint a teljes népesség 60 százaléka úgy vélte, Sulyoknak le kellene mondania, 31 százalék szerint maradnia kellene, 9 százalék pedig nem tudott vagy nem akart véleményt mondani. A pártpolitikai megosztottság erős: a Tisza szavazóinak nagy többsége a távozását, a Fidesz szavazóinak nagy többsége a maradását támogatja.
Mi lehet akkor a ragaszkodás mögött?
Az egyik magyarázat a jogi önértelmezés. Sulyok korábban az Alkotmánybíróság elnöke volt, jogászként nyilván hajlamos lehet arra, hogy a saját helyzetét elsősorban jogi keretben értelmezze. Márpedig jogilag valóban nem elég az, hogy egy új politikai többségnek nem tetszik az államfő személye. A köztársasági elnök mandátuma nem kormányváltással jár le. Ebben a logikában a lemondás nem kötelesség, hanem politikai gesztus lenne.
Csakhogy éppen ez a lényeg: néha a gesztus többet ér, mint a mandátum végigvitele. Ha Sulyok most azt mondaná, hogy az ország érdekében, az államfői intézmény méltóságának megőrzése érdekében távozik, azzal valójában többet mentene meg a saját megítéléséből, mint amennyit a maradással megőrizhet. Nem valószínű, hogy bárki üldözné ezért. Sőt, a lemondás lehetne az első igazán önálló, valóban államfői súlyú döntése.
A másik lehetséges magyarázat a politikai táborhoz való kötődés. Sulyokot az előző politikai többség választotta meg. A maradása a Fidesz számára jelképes ügy is: annak bizonyítása, hogy a kormányváltás nem söpörhet el minden korábban megválasztott közjogi szereplőt. Nem véletlen, hogy fideszes oldalról petíció is indult a hivatalban maradása mellett. Ebben az olvasatban Sulyok nem csupán emberként ragaszkodik a székhez, hanem egy tábor politikai állóképességének szimbólumává vált.
A harmadik, talán legemberibb ok a presztízs. Lemondani soha nem könnyű. Különösen nem akkor, amikor az ember úgy érezheti, hogy a távozását nem belső felismerésként, hanem ellenfelei győzelmeként értelmeznék. Sulyok számára a lemondás talán nem elegáns kivonulásnak, hanem meghátrálásnak tűnik. Pedig a politika kegyetlen iróniája éppen az, hogy sokszor az tűnik erősebbnek, aki időben feláll, nem az, aki minden jel ellenére ülve marad.
És itt jön a legfontosabb kérdés: mit véd Sulyok Tamás a maradásával?
A hivatalt? Aligha. A hivatal tekintélyét az szolgálná, ha az államfő személye képes lenne összekötni, nem pedig állandó politikai konfliktuspontként működni. A saját méltóságát? Kétséges. A miniszteri kinevezéseken készült fotók üzenete éppen az volt, hogy a jelenléte már nem erő, hanem kerülendő kellemetlenség. Az alkotmányos rendet? Ez az érv jogilag érthető, de politikailag csak akkor hatna meggyőzően, ha közben az államfő szélesebb társadalmi bizalommal rendelkezne.
A mostani helyzetben Sulyok Tamás maradása egyre inkább úgy néz ki, mint amikor valaki már nem egy intézmény méltóságát őrzi, hanem egy széket. A különbség nem kicsi. Egy tisztséget méltósággal betölteni lehet. Egy székhez ragaszkodni viszont lehet méltatlanul is.
Az „orosz dróntámadás” leírása önmagában helyes. De a történet nem ettől fordult meg. A korábbi törlés, a mostani visszaírás, a miniszteri fotókon való kínos hiány, a lemondási nyomás és a társadalmi megosztottság együtt azt mutatja: Sulyok Tamás körül elfogyott a természetes államfői tekintély.
Jogilag maradhat. Ez nem vitás.
A kérdés csak az, hogy érdemes-e.
Mert van pillanat, amikor a lemondás nem vereség, hanem az utolsó esély arra, hogy valaki ne a székhez ragaszkodó emberként, hanem a helyzetet felismerő államférfiként távozzon. Sulyok Tamás előtt ez az ajtó még nyitva van. Csak egyre szűkebb.
