Ez a kép kering néhány napja a közösségi médiában.
A nyilvános szereplések és a politikai kommunikáció világában a testbeszéd gyakran sokkal hangosabb és maradandóbb, mint a mikrofonba mondott szavak. A Sándor-palota előtti demonstráción készült, Szakács Istvánt ábrázoló pillanatkép – és az azt követő közéleti hullámverés – pontosan erre a jelenségre világít rá. Amikor egy vitatott mozdulat elemzésébe kezdünk, érdemes félretenni a politikai szimpátiát vagy antipátiát, és pusztán a vizuális szemiotika, a jelek tudománya felől megközelíteni a kérdést.
A diskurzusban jelenleg két végpont feszül egymásnak: az egyik oldal tudatos, sötét történelmi utalást lát, míg a másik oldal egy ártatlan, kiragadott pillanatként, egy egyszerű üdvözlésként („sziasztok”) keretezi át a történteket.
Azonban a vizuális kommunikációnak van egy kikerülhetetlen törvényszerűsége: bizonyos formák és mozdulatok történelmi beágyazottsága olyan erős, hogy azok függetlenednek a szereplő aktuális szándékától.
A szándék és a hatás kettőssége
Még ha a legjóindulatúbb megközelítéssel élek is, és elfogadom hogy a színpadon álló beszélő részéről a mozdulat valóban semmi más nem volt, mint egy lendületes „sziasztok” a tömegnek, a végeredményen ez érdemben nem változtat.
A nyilvánosság előtt bemutatott jeleknek ugyanis nem a szándékolt, hanem az objektív jelentése dominál.
A XX. század európai történelme után egy merev, egyenesen, meghatározott szögben feltartott jobb kar látványát egyszerűen nem lehet másként definiálni. Ez a testhelyzet a kollektív emlékezetben és a globális vizuális kultúrában olyan mélyen és egyértelműen kódolt, hogy szinte lehetetlen semlegesíteni. A kamera által rögzített merev tartás, a kéztartás szöge és a kontextus együttesen egy olyan ikonográfiai mintázatot ad ki, amelyet a szemlélő – legyen az támogató vagy kritikus – azonnal összeköt egy konkrét történelmi szimbolikával.
A pódium felelőssége
Ezért válik a helyzet védhetetlenné, és ezért nem működik az utólagos magyarázat. Aki ma Magyarországon, nemzeti lobogónk előtt, tömegrendezvényen mikrofont vesz a kezébe, annak tisztában kell lennie a saját anatómiájával és a térben végzett mozgásának hatásaival.
A színpadon nincsenek „véletlen” vagy „félreérthető” mozdulatok; ott minden gesztus felnagyítódik és rögzül. Egy közéleti szereplőtől elvárható az a minimális vizuális önreflexió, hogy tudja: a karját mikor és hogyan emeli fel, mert ami a színpadi dinamikában esetleg egy tizedmásodperces, hanyag üdvözlésnek tűnik, az a fotón egy kimerevített, megfellebbezhetetlen állítássá válik.
Nem tisztem pálcát törni a beszélő belső motivációi felett, és nem feladatom megvédeni sem a kialakult helyzetet. A kontextus és a vizuális tények azonban makacs dolgok. Ez a mozdulat – akár a szándékolt üzenet része volt, akár egy végtelenül szerencsétlen koordinációs hiba – a nyilvánosság terében egyetlen dolgot jelent.
A képet látva a társadalom jelentős része nem egy baráti köszöntést lát, hanem egy történelmi traumát idéző szimbólumot. És a politikai kommunikációban a látszat maga a valóság: ha egy mozdulatot nem lehet másként definiálni, akkor a beszélőnek el kell fogadnia, hogy a tetteit a vizuális tények, és nem a belső magyarázatok alapján fogják megítélni.
De nézzük meg az eredeti videót és döntsük el. Valóban történt ilyen kézmozdulat, vagy csak megint egy képhamisítás? Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy maga a tüntetés tartalmi része közröhej. Miért? Mert éppen ott tüntettek ahol még két éve embereket hurcolt el a rendőrség. Most nem.
A videó 37 mp.-nél érdekes
Az eredeti videó alapján nem csak egy kiragadott képkockáról beszélünk. A kar kétszer is kimerevedik, majd utána jön a „pápá” mozdulat, mintha tompítani akarná az egészet. A szándékot nem tudom bizonyítani, de azt igen: ez politikai színpadon vállalhatatlanul rossz optika.
