Helmut ül a Kálvin téri presszóban, nézi a telefonján a műholdképet.
„Na, hát ez gyönyörű. Januárban még füst, mint egy rendes ipari katasztrófa. Februárban hó, csönd, idill. Akkor most működik? Ja, persze.”
Helmut kortyol.
„Az a baj, kedves barátaim, hogy a füst az nem olajáramlás. A füst az égés. Az, hogy nincs füst, az csak annyit jelent, hogy már nem ég. Ez nagy előrelépés, persze. De ettől még nem kezd el csobogni a kőolaj a csőben.”
Helmut lapoz a képek között.
„Látom a tartályt. Látom a szivattyúállomást. Látom a hóesést. Amit nem látok: a nyomásadatot. A hordókat. A köbmétert. De nem baj, van kép. A kép megnyugtat. A kép mindig megnyugtat.”
Felhúzza a szemöldökét.
„Tudják, mi a legszebb? A föld alatti vezeték működését föld feletti hóval bizonyítani. Ez olyan, mintha a lift működését a lépcsőház festéséből vezetnénk le.”
Helmut sóhajt.
„Volt füst. Most nincs füst. Ez tény. De a füst hiánya nem egyenlő a működéssel. Ez maximum azt jelenti, hogy nem lángol. Ami kétségtelenül jó hír. Csak nem ugyanaz.”
Kicsit közelebb hajol az asztal fölé.
„A működést nem fotózni kell, hanem mérni. De a mérés száraz, unalmas, számokkal teli. A fotó viszont látványos. És a látvány az politikailag sokkal ízletesebb, mint a műszaki adat.”
Helmut befejezi a kávét.
„Én nem azt mondom, hogy nem működik. Azt mondom, hogy a hó nem bizonyít semmit. A füst eltűnése nem jelent olajáramlást. A műhold nem könyvelő, nem műszer, nem nyomásmérő.”
Feláll.
„A képen csend van. A kérdés az, hogy a csőben is az van-e.”
