Nem Balásy Gyuláról szól ez a történet, hanem arról, hogyan lehet egy állami rendszerben úgy elkölteni százmilliárdokat, hogy közben minden szabályosnak tűnik, minden papír rendben van – és mégis mindenki érzi, hogy valami nagyon nincs rendben.
Az elmúlt napokban egy olyan megszólalás is napvilágot látott, amely különösen érdekes: Petri Mirkó, az Aktív Magyarország Fejlesztési Központnál dolgozó szakember osztotta meg tapasztalatait arról, hogyan működött a New Land–Lounge rendszer a gyakorlatban. Nem kívülről beszél, hanem belülről – olyan időszakról, amikor kommunikációs vezetőként, majd cégvezetőként maga is része volt ennek a működésnek.
És ami a legfontosabb: nem azt állítja, hogy törvénytelen volt a rendszer.
Hanem azt, hogy pont ez benne a legnagyobb probléma.
És közben minden legális volt.
„Más lehetőség nincs”
A rendszer egyik kulcsa a központosítás volt.
„A ‘kell’ itt azt jelentette… ide tessék leszerződni. Más lehetőség nincs.”
Ez nem egy vélemény, hanem egy működési leírás. Egy olyan modellé, ahol az állami cégek nem választhattak, hanem egy előre kijelölt keretrendszerbe kerültek.
Ha kommunikálni akartak, ezen az úton kellett menniük.
„Ha konferenciát akarsz szervezni… akkor ez az út. Vagy nem kommunikálsz.”
Ez már nem piac. Ez rendszer.
Amikor a 250 ezerből 966 ezer lesz
A túlárazás kérdése nem elméleti vita, hanem konkrét példákon keresztül is látható.
„Egy PR-cikk 250 ezer forint lett volna… mire az ajánlat hozzánk került, 966 ezer forint lett belőle.”
Majd egy másik eset:
„4 millió forint helyett 697 ezer forint lett volna ugyanaz a munka.”
Közel hatszoros különbség ugyanarra a feladatra.
Ez nem egy elszúrt ajánlat. Ez minta.
A rendszer, ami visszafelé működött
A beszámoló egyik legbeszédesebb mondata nem az árakról szól, hanem a viszonyokról:
„A szolgáltató számon kérte a megrendelőt, hogy miért nem költ eleget.”
Ezen a ponton fordul meg minden.
A megrendelő nem irányít, hanem alkalmazkodik.
A piac nem szabályoz, hanem kiszolgál.
Az állam nem kontrollál, hanem finanszíroz.
Közpénz – jogszerűen
És itt jön a történet legkeményebb része.
„A rendszer lényege az volt, hogy minden teljesen legális és jogszerű volt.”
Ez az a mondat, ami mindent megmagyaráz.
Nem kellett szabályt szegni.
Nem kellett törvényt sérteni.
Elég volt úgy megalkotni a rendszert, hogy az önmagában termelje ki a túlárazást.
Az állam pedig ebbe a rendszerbe terelte a saját cégeit.
Nem egy ember, hanem egy struktúra
A történet nem arról szól, hogy ki mennyit keresett.
Arról szól, hogy hogyan jöhetett létre egy olyan modell, ahol:
– a verseny megszűnt
– az árak elszálltak
– és a megrendelő kiszolgáltatott lett
Miközben közpénzről beszélünk.
Balásy Gyula maga is azt mondta egy interjúban, hogy az általa végzett tevékenység már túlmutat a piaci működésen, és inkább az államon belül lenne a helye.
Ez talán az egyetlen pont, ahol mindenki egyetérthet.
A kérdés már nem az, hogy mi történt
Hanem az, hogy:
ki építette fel ezt a rendszert,
ki működtette éveken keresztül,
és ki hagyta, hogy így működjön.
